2011.05.27.

Harminc ezüstpénz

Szerző: Márai Sándor

Helikon Kiadó, 2011

A hatalommal soha nem lehet vitatkozni, mert amikor vitába száll, már nem hatalom.” * „Minden ember, aki nyilvános szerepet vállal, megváltást ígér és áldozatot követel.” * „Amikor a vallás meghirdeti, hogy Isten saját képére alkotta meg az embert, kételkedni kezd a teremtmény és megalkotja saját képére az Istent. Közös vállalkozás ez, az idők eleje óta...” (Idézetek a könyvből)

Márait olvasni mindig nagy élmény. Ezt a könyvét is. Ő a rövid írásaiban és a regényeiben egyaránt az alapvető emberi és társadalmi értékeket kereső, azokat mérlegelő, azokon töprengő gondolkodó, akinek a gondolatait és szavait sohasem az irányítja, hogy bárki, bármi másnak meg akarna felelni, mint saját magának és az eszményeinek. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy az írásait átható csüggedt, gyakran lemondó bölcsessége mögött ott munkál valami különös idealizmus: a hit, hogy mindaz a rossz, amit lát, tapasztal, nem eleve elrendelt és megváltoztathatatlan, hogy van értelme szót emelni a jobbért. S nála az, hogy szót emel, hogy szembe megy, sohasem a feltűnni akarás - ma oly gyakori és olcsó - eszköze, hanem a meggyőződés hajtotta javító szándéké, és azé az önbecsülésé, hogy nem alkuszik meg némán azzal, amit elfogadni nem tud vagy akar. Ettől különösen értékesek és figyelemre méltóak az írásai. Ettől rendkívül korszerűtlenek, ugyanakkor szerfelett aktuálisak is az írásai. Korszerűtlenek, hiszen önálló gondolkodásra igyekszenek késztetni, és a hagyományos humán értékek megbecsülésére olyan korban, amelyben az uralkodó tendencia, hogy az embereket nagyüzemi agymosással leszoktassák az önálló gondolkodásról és a hagyományos értékrendről. Szerfelett aktuálisak is, hiszen kiváló segítői mindenkinek, aki nem kíván konzumidiótává válni, sem a bárhová és bármire jól irányítható tömeg puszta elemévé, az önálló akarat nélküli gyurma részévé, nem elégszik meg a készen kapott és végletes szellemi igénytelenségig leegyszerűsített gondolatokkal, hanem meg akarja őrizni, és lehetőleg erősíteni is önálló gondolkodását és intellektusát.

Márai tehát többnyire nem könnyű olvasmány, viszont mindig gazdagodunk az olvasásával. Ez a kötete is ilyen. A fülszöveg regénynek mondja, ám nagy részében teljesen más, mint amilyennek a regényt megszoktuk, leginkább esszének mondható. Gondolkodik, töpreng benne, és válaszokat keres a keresztény civilizáció két központi szereplőjéhez, akikhez köznapi ész nem ér fel: Jézushoz és az őt feladó Júdáshoz, akiknek földi sorsa oly különösen fonódik össze.

A fülszöveg szavaival a mű központi kérdése: az áruló, illetve az árulás természetrajza. Ha csak ez lenne, az is rendkívül érdekes lenne Márai olvasatában. Júdás azonban nem egyszerű áruló. Az árulás végső soron kereskedelmi ügylet: ellenszolgáltatásért ki- vagy feladni valakit, valamit. Júdás ennél sokkal bonyolultabb, amint sokkal bonyolultabb a viszonya Jézus elárulásához is. A kötet egy jelentős hányadát, annak a gondolataival és a gördülékenységével talán leginkább magával ragadó részét Júdásnak egy hosszú, kanyargós, filozofáló beszélgetése teszi ki egy vámossal, aki „szeret jegyzetelni” - s akit mi Máté evangelistaként ismerünk. Ebben igen plasztikus képet kapunk Júdás gondolkodásmódjáról, a Jézushoz fűződő viszonyáról, valamint arról, hogyan látta ő ezt a különös embert. És Júdás maga is különös Jézus környezete számára. Márai szavaival: „A halászok és a pásztorok nem értettek a pénzhez. Csak a halászathoz értettek és a Megváltáshoz. De Júdás városból jött, ismerte a sokféle pénz közötti különbséget. Gyorsan számolt, fürgén forgott a feje. Név és személy szerint ismerte a templomi udvar állandó, cégjegyzéses, hivatásos ügynökeit, alkuszait, bankárait.” Ezt a különös embert mégis ellenállhatatlan erő vonzotta Jézushoz, és ezért beállt annak környezetébe, jóllehet ott erősen idegenkedtek tőle. Ahogy Márai írja „Az ő "tudásuk" a szív tudása volt. Az idegen (Júdás), a tizenkettedik nemcsak az értelmével, hanem az igeivel is tudott összehasonlítani és szétválasztani. De ők, tizenegyen és ahányan még voltak, nem akartak összehasonlítani sem szétválasztani. Ők csak égni akartak, lobogva.” És éppen Júdás, akinek szavaiban Márai megcsillantja az esszéiben nem gyakran megmutatkozó humorát: „A vallásom azt tanítja - mondja a vámosnak - hogy minden jó lesz, ha én, a hithű zsidó egy napon megtérek Ábrahám kebelébe. De meg kell mondjam ...  remélem, köztünk marad ... A lehetőség, hogy az idők végéig együtt ülök abban a szőrös öreg kebelben azzal a sok zsidóval... Számomra ez nem vonzó. És nem érzem sürgetőnek.

Az sem kétséges, hogy Márai e korrajzában sokban a saját társadalmi osztályáról is beszél. „A farizeusokkal mindig lehetett vitatkozni, és Jézus, amikor megszólalt, sokszor vitatkozott velük. A beérkezett birtokos osztállyal mindig lehet vitatkozni. A jóllakott, művelt és előkelő emberek finom borzongása élt az idegeikben, az a történelmi veszélytudat, amelyet ez az osztály érez mindig a legerősebben. (...) A farizeusok, mint mindig a birtokosok, az ősi, hivatalos Renddel tartottak, a Templommal, a rögzített Tekintéllyel. De kételkedtek. (...) Amikor az ács fia megszólalt, a farizeusok felfigyeltek.”


Magyar Tartalomipari Szövetség (MATISZ) © 2011, MINDEN JOG FENNTARTVA